samedi 22 août 2020

Kiáltvány a ma művészetéért a planetáris válság fényében

a művészet tétje ma filozófiai és etikai.
Itt támogathatod aláírásoddal a manifesztumot:
Ha támogatni szeretné e manifesztum fő gondolatait, akkor klikkeljen ide. Köszönöm, ha továbbküldi ezt a manifesztumot személyes és egyéb társadalmi kapcsolatainak, művészeknek, történészeknek, kritikusoknak, kulturális intézmények munkatársainak. A manifesztumot az aláírásokkal több jelentős sajtóorgánumnak tervezzük elküldeni.
=
Elárasztanak minket az elemzések: felszólítanak, hogy változtassunk a paradigmáinkon, az értékeinken, a politikai, gazdasági, társadalmi, ökológiai, kulturális vezetésünkön, mind lokális mind planetáris szinten, és az egyéni viselkedésünkön is: gondoljuk át a közegészségügyhöz, az oktatáshoz, a kereskedelemhez való viszonyunkat, értékeljük újra a civil társadalom szerepét kormányaink növekvő dominanciájával szemben. És mindezt egyszerre, gyakran ellentmondásosan. Mindeközben nem lehet nem kihallani a változást sürgető felhívások hangversenyéből egy hiányzó résztvevő, a művészet fülsértő némaságát. Pedig a művészet területén is alaposan újra kell gondolnunk azt a „normalitást”, ami elvezette az emberiséget a bolygó jelenlegi katasztrófájához. 

– A dada, a fluxus, a happening, a különféle installációk művészete által kezdeményezett „minden művészet” irányzat egyéni kreativitásának tagadhatatlanok az alkotói értékei. De ez a szélsőséges szabadság, ami kiszabadított ugyan bennünket a művészet és a társadalom kliséi közül és megünnepelte a művészet és élet szövetségét, az 1960-as és '70-es évek dühös avantgárdjához hasonlóan elkerülhetetlenül az egyéni rigolya, kiégettség, nonszensz irányába sodródott, az eleinte olyannyira expresszív kifejezési formái kifáradtak. Korunk elitista közönsége elfordul ettől az irányzattól, amely az általános közfigyelemet soha nem is tudhatta a magáénak. A világ pedig közben jelentősen átalakult, és új művészi elhivatottságért kiált.

– Ami a globalizált „kereskedelmi művészetet” illeti: túlságosan gyakran fullad a jelentéktelenség és a középszerűség posványába, a műkereskedők révén a spekuláció puszta pénzügyi eszközévé degradálódott néhány szupergazdag gyűjtő kezében, akik felháborító gegek kieszelőivé és hatástalanítóivá váltak, melyek szappanbuborékként pukkannak szét. Ez a fajta művészet már nem az őt létrehívó szabályozatlan kapitalizmus „lelki szükséglete” többé, hanem csak közönséges befektetés: kormányzati beavatkozások, szabadkikötők és árverések terepe. Ez a zavarba ejtő sodródás megfojtotta azon gyűjtők és galériák hagyományos piacát, akik még hűségesen szerették azokat a művészeket, akiket hosszú távon támogattak is. A művészek mára már  az újgazdagoknak esztétikai újrafelfedezéseket áruló kisiparosokká váltak, vagy ha épp a mai világ autentikus kutatói akarnának maradni, arra vannak kárhoztatva, hogy jelentéktelenek és marginálisak maradjanak. Nyomorúságos magánvállalkozók a globális piacon, amely nem vesz róluk tudomást és koldust csinál belőlük, akik legfeljebb a kormányzati kulturális szervek jótékonysági programjaira számíthatnak, már ha léteznek ilyenek az adott országban. 

– Jelen pillanatban egy olyan globális felbolydulás zajlik, amely többé nem engedi meg ezt a „normalizált” nemtörődömséget. A válság és a kibékíthetetlen ellentét a gazdaság, a környezet, a közegészségügy és az emberiség tisztelete között, labirintusba zárt bennünket, és nem leljük a kiutat. Sürgősen lépnünk kell, ha túl akarunk élni ebben az egyre sebesebben örvénylő sötétségben. A bolygót fenyegető veszélyekkel szemben a posztmodern filozófusok függőleges spirálja hitelét vesztette. Hogyan tagadhatják továbbra is – ahogy az asztrofizikában a matematikusok–,  az emberi történelem idejének határozott egyirányúságát, amikor az már a geológiában és a természettudományokban is bizonyítást nyert, és amely termékeny feszültséggel az entrópia és annak ellentettje, a negentrópia között, szakítva a darwini ismétléssel, szelekcióval és adaptációval, visszafordíthatatlan különbségeket hoz létre. Újra kell gondolnunk a művészetet és a társadalmat, úgy az egyiket, mint a másikat, melyek egymástól elválaszthatalanok, hogy új lehetőségeket ragadhassunk meg a jelenlegi globális  szétesés során.


– Minden, ami valóságos, egyúttal mesebeli is. És minden, ami mesebeli, az valóságos is. De értenünk kell a módját, hogyan válasszuk ki a kollektív remény felkeltésére alkalmas meséket, és hogyan kerüljük el azokat a mérgező hallucinációkat, amelyek elvezettek a ma világválságához, az emberi szenvedés e végtelen sorozatához. Fel kell számolnunk a posztmodern rezignáltság cinizmusát, ugyanúgy, mint az antropocén kalandorpolitika felelőtlenségét; le kell számolni a „minden művészet” jelentéktelen téblábolásával szintúgy, mint a „kereskedelmi művészet” banális tévútjával. Adjunk értelmet a művészetnek! Adjunk művészetet az értelemnek! A művészet ugyan nem fejlődik, de megváltoztatja a világot. 

– A jelen válság botrányából egy  kiterjesztett emberfeletti tudat emelkedik ki a digitális hiperlinkek sokszorosító erejének köszönhetően, melyek valós időben és globálisan informálnak bennünket. Ez egy, a planetáris etikát, a korunk technohumanizmusát kutató filozofikus művészet kötelességét és felelősségét testálja ránk, úgy a természet erejére, mint törékenységére való tekintettel, szem előtt tartva az ember és természet közti viszony ingatag egyensúlyát, valamint az egyetemes alapvető emberi jogok sérthetetlenségét, óvva sokszínűségünket és kiállva a legsebezhetőbb populációk mellett. A személyes és a planetáris etika a természet iránti tisztelettel kezdődik. Ha nem hiszünk az Emberben, akkor nincs megoldás.


Hervé Fischer, Montreal, 2020 május 

Translation in Hungarian by Artpool Research Center



Aucun commentaire:

Publier un commentaire